Teljesen felesleges volt az a sok félelem, és szorongás, amit a műtét előtt éreztem. Nagyon jó lett az eredmény. Most lehet, hogy nagyképűen, meg hülyén hangzik, de szépnek látom magamat. Ilyen még soha nem történet meg velem. De most először történt meg az, hogy belenéztem a tükörbe, és nem egy nagyon orrot láttam, hanem egy nő arcát. Igaz az első időszak nagyon kemény volt, hiszen fájt az orrom, és nehezen akart meggyógyulni. Abban az időszakban voltak olyan pillanatai, amikor azt kívántam, hogy bárcsak nem vágtam volna bele ebben az egészbe. De aztán begyógyult minden, és azóta boldog vagyok, hogy belevágtam, hiszen végre el tudom fogadni magamat.

Az előző bejegyzés óta eltelt egy kis idő. Azóta már van plasztikai sebészem. Az egyik volt osztálytársam ajánlotta. Igaz neki, nem az orrát műtötte meg, hanem a melleit. (A szülések és szoptatások után nagyon tökrement a csaj melle. Szegényt legalább annyira megviselte az egész, mint engem az orrom. De azóta már jól van.) Dr. Rusz Zoltánnak hívják az orvost. Kati azt mondta, hogy nagyon ügyes, ő teljesen elégedett vele. Mondjuk az orr kicsit más téma, mint a mellek, ezért nekem vannak kételyeim, de más ismerősöm nincsen, aki plasztikáztatta magát. És igazából minden testrésznél az lehet a fontos hogy mennyire ügyes a sebész, úgyhogy aki ügyes a melleknél, az az orroknál is az lehet. Valahogy így képzelem el én legalábbis is a dolgot.

Nagyon sokat olvastam már az évek folyamán arról, hogy mit tehetek, ha nagy az orrom. Túl sok okos dolgot nem találtam. A leghasznosabb talán az volt, hogy nem hordjak fufrut, mert azzal optikailag nagyobbnak látszik az ormányom. Jaj, úgy zavar. Legszívesebben levágnám! …………..  Hu, hu. Most elgondolkodtam. Levágni! Én ugyan nem vághatom le, de egy plasztikai sebész megteheti. Ennyire kézenfekvő lenne a megoldás! És erre a kézenfekvő megoldásra úgy kellett rájönnöm, hogy ülök a gép előtt, és írom a bánatomat, és ez miatt hülyeségeket beszélek! Hiszen ez nem is hülyeség. Most ez az ötlet hirtelen jött, ezért még át kell gondolnom. Egy műtét nagy dolog.

Tegnap este nagyon felhúztam magamat. Igazából azon, hogy megint eszembe jutott az, hogy a saját édesanyám csak poénkodik az én legnagyobb problémámon. Értem én, hogy az a helyzet, hogy ő ezt nem tartja gondnak, és ezért úgy érzi, hogy lehet rajta viccelődni. De azt is megérthetné, hogy nekem ez tényleg fáj, és mivel a lánya vagyok kicsit vehetné komolyabban az egészet. De nem veszi, csak röhögcsél és viccelődik. A második legszomorúbb az egészben, hogy nem igazán van humora. Na, mindegy térjünk vissza a fő problémához, amit úgy hívnak, hogy orr. Mit orr! Hegyfok! Sőt inkább roppant félsziget! Mit lehet ezzel tenni? Van valakinek valami ötlete?

Nem vagyok tökéletes. Tudom, hogy senki sem az, de én tényleg nagyon tökéletlennek érzem magamat. Az oka nagyon egyszerű: nagy az orrom. De tényleg nagyon. Én aztán megértem Cyrano de Bergerac összes szenvedését, azzal a különbséggel, hogy én nem gúnyolom ki magamat, ha kell. Sőt kifejezetten nem szeretem magamra tenni a megjegyzéseket, hiszen ilyenkor mindig újra és újra teljesen kikészülök. Minek nekem ilyen nagy orr? A szüleim nem igazán vették komolyan a problémáimat, pedig már általános iskolában akartam velük erről beszélni. De apu oda sem figyel, csak hümmög ilyenkor, anyu pedig elkezd viccelődni és nevetgélni. Baromi idegesítő, és semmit sem segít. Na, úgy felhúztam magamat, hogy inkább megyek aludni.